Nagyapám és a kommunista terror - így élte meg ő a diktatúra éveit

2021.03.01

A kommunizmus sajnos szinte mindenkinek megkeserítette az életét. Szerencsére élnek még olyan emberek, akik átélték ezt a nehéz időszakot. Én az apukám felőli nagyapámat, Szederkényi Lászlót kérdeztem meg, hogy meséljen az emlékeiről. A történeteket én írtam le, ő végig mellettem volt és mesélt.

"Történelmileg visszatekintve Magyarország mindig a nagyhatalmak ütköző zónája volt. Mikor a ll. VH kitört, a család épp Erdélyben, Bethlenben (Szolnok-Doboka vármegye) élt. Magyarország nem tudott kilépni a háborúból, mert a nagyhatalmak már megegyeztek Európa sorsáról. A románok átálltak, így az oroszok előtt haladtak a fronttal, így a családnak vissza kellett térnie Magyarországra. Az édesanyámmal az utolsó vonattal mentünk el onnan, édesapám ott maradt, mivel ő ott maradt a szolgálati helyen (pénzügyőr volt). Mindenünk ott maradt, csak a rajtunk lévő ruha és az életünk maradt meg. A vagyonunkat a románok kobozták el. Három napig összesen egy keksz és egy alma volt az étel, amit fogyasztottam. Debrecenbe érve az amerikai hadsereg szőnyegbombázást hajtott végre a vasúti csomópont ellen. A mi vonatunk kihúzott az állomásról és a mozdonyvezető visszatolatott a Nagyerdőbe, ugyanis a vonatunkat is megtámadták. Akkor mindenkinek menekülnie kellett a fák közé, 

de ott se voltunk biztonságban, ugyanis géppuskával lőttek minket (a civileket). 

Végül Budapestre értünk, amit meg hajnalban kezdtek bombázni az angolok és a szovjetek (az angoloknak a sokak által kedvelt Churchill volt a vezetőjük). Végül Solton, a nagyszüleinknél találtunk menedéket. Végül édesapám a német hadsereggel hazajött Erdélyből. Amikor összetalálkoztunk, akkor Párkányra (az Első Bécsi Döntés értelmében akkor Magyarországhoz tartozott), majd Mosonmagyaróvárra mentünk. Isteni gondviselés volt, mert pár nap múlva a párkányi házat bombatalálat érte... Végül a szovjet hadsereg közeledtével nagyon sokat kellett menekülni az állandóan változó frontvonal miatt. Újra Soltra kerültünk, majd Kiskunhalasra költöztünk, ahol apám kerületi parancsnok volt.

Nagyapám fényképe.
Nagyapám fényképe.

Klópusz Ferenc nagybátyám 1938-ban vonult be a hadseregbe, ahol lovas tüzér volt. Felvidéken volt és ott fogságba esett. Akkor a román-szovjet határhoz, Foksányba került a hadifogoly-gyűjtőtáborba. Ott élt 2 évig, ahol krumplihéj, korpa, marharépalevél és csalán volt az étrendjük. Egy pokrócuk és egy csajkájuk volt összesen és a szabad ég alatt aludtak minden időben. Végül Sztálin születésnapja alkalmából 100.000 hadifoglyot elengedett, így ő is hazakerült, leégett képpel, 45 kilósan (bevonuláskor életerős ember volt). Kiskunhalasra beállított, ahol apám nem ismerte fel egy kis ideig a sógorát. Soltra hazavitte őt biciklivel, ahol a háza szörnyű állapotban volt, mert az oroszok szétdúlták, a padlót eltüzelték, a disznókat levágták és megették, ugyanis nem volt utánpótlásuk. A magyar katonák Soltnál, akik lemaradtak az alakulatuktól, azok a borospincékben húzódtak meg. Amikor az oroszok megtámadták őket, lángszóróval rájuk gyújtották a pincét.

De nem csak katonákat vittek hadifogságba, hanem polgárokat is. Pakson lakott egy fiatal hölgy (tanárnő volt egyébként), akit vittek a bányákba, a Donyeckhez, ahol a szűk tárnákba befért. És nem ő volt az egyetlen. Főleg a német származású, német nevű embereket vitték el a kényszermunkatáborokba. A férfiak, akik Szibériába kerültek, erdőkitermelésre és építőipari munkára fogták be őket. Ott már barakkban laktak (Foksánnyal ellentétben), 60 dkg kenyér volt a fejadaguk naponta. De -40 Celsius-fokig mindig kimentek dolgozni. (Összehasonlításképp: a téli, havas túránkon mindenki majdnem lefagyott, akkor csak -10 fok volt - a szerk.) Az egyik hadifogoly, Lázi György mesélte, hogy Rákosi Mátyás üzent a hadifoglyoknak, hogy aki a MDP-re (Magyar Dolgozók Pártja, a kommunista párt) szavaz, az hazamehet. Na ebből az lett, hogy már mindenki készült hazamenni, de utána nem tartották be az ígéretüket a kommunisták. Ki is tört a fogolylázadás a Gulágon, nem voltak hajlandóak kimenni dolgozni. Aztán Moszkvába elhívtak 100 foglyot, ahol megmutatták nekik azt a dokumentumot, amiben Rákosi elvtárs vállalta, hogy a "helyreállításában a magyar hadifoglyok részt vesznek, és amit fasiszta korukban leromboltak, azt újra fogják építeni és csak ezután térhetnek haza".

Horváth József a fogságból, a Gulágról megszökött és hazajutott Debrecenig. Ott az ÁVH igazoltatta és mivel nem voltak nála papírok, ezért visszaadták a szovjet hatóságoknak, akik börtönbe vitték, majd munkatáborba, a kómi SSR-be. Ott még tífuszt is elkapta, de szerencsére meggyógyult. Majd konyhai szolgálatra "fokozták fel", végül Isten segítségével hazajöhetett. Egy műegyetemi tanársegédet (Szalai Istvánt) meg 1948-ban, amikor hivatalosan is az MDP került hatalomra, letartóztatták és a KGB börtönébe zárták a Szovjetunióban, ugyanis szeretett a fiatalokkal foglalkozni és nem a párt útmutatásai szerint nevelte őket. 

1953-ban szabadult és még 2007-ben se tudta, hogy hol volt pontosan.

A Rákosi-rendszer nem kímélt minket. Baktalórántházára költöztünk (Szabolcs-Szatmár-Bereg megye), ahol villany se volt, pedig járásszékhely volt. Egy bolt volt, az iskolákat elvették az egyházaktól (ugyanis volt katolikus és református iskola is). Ennivaló viszont nem volt, jegyrendszer volt. Hajnal 3-kor el kellett menni kenyérjegyért, amivel lehetett a pékségben kenyeret venni. A fejadag 25 dkg volt, de más meg nem volt se a kamrában, se a boltban. Zsír- és húsjegy is volt, de mindkettő ritka volt. Az emberek emiatt disznót tartottak, de a disznóvágáshoz engedély kellett, amiben igazolni kellett a család létszámát és 5 kiló zsírt be kellett adni. A beadás a szovjeteknek szánt háborús jóvátételbe ment. A földtől és a vagyontól függött a mennyisége. 

Aki nem tudta teljesíteni, annak lesöpörték a padlását. Teljesen végigkutattak mindent, csűröket, ólakat, kamrákat, padlásokat, vermeket. 

Az utolsó szemig elvittek minden terményt, még a jövő évi vetőmagot is. A lakószomszédunk padlását is lesöpörték, aminek szemtanúja is voltam. A tőlünk szegényebb emberek reggelije napraforgóolaj volt, amit kenyérrel mártogatva ettek. Vagy a napraforgó-pogácsát ették, ami az olajgyártás mellékterméke és a teheneknek adták. A gyerekek ezt az istállóban ették a tehén elől. A gyerekek a gleditsia termését rágcsálták és annak a sárga, édes levét ettük. Vadsóskát ettünk a réten, szederfa/eperfa termését ettük. Volt még dió- és szilvafa, de az alma egy karácsonyi ajándéknak ért fel. Ennek tükrében hatalmas szó volt, hogy édesanyám szerzett decemberben 3 db citromot. A karácsonyi ünnepi csemege az volt, hogy a citrom levét csöpögtette kockacukorra. Az egész Rákosi-korban egy ilyen alkalom jutott nekünk.

Kultúra Baktán az volt, hogy egy volt bikaistállóból csináltak egy mozit 1949-ben (akkor már volt áram a városban). Kb. 300 ember fért be. Hetente volt mozielőadás, ami a híradóval kezdődött (akkor még nem volt TV, rádió is csak minden ezredik embernél, újság meg csak a Szabad Nép volt). Az egyik film előtt a híradóban Sztálint mutatták, amint a diktátor a rózsáskertben sétált. Az öcsém, Ferenc meg felismerte (akkoriban 4 éves volt) és elkezdett tapsolni és mondta, hogy "éljen Sztálin". A környéken megijedtek az emberek és ők is elkezdtek tapsolni, végül mindenki tapsolt (a filmszalagot leállították és a villanyt felkapcsolták), hangosan kántálva hozzá, hogy "éljen Sztálin, éljen Rákosi!" Féltek, mert senki se tudta, hogy ki az ÁVH besúgója és ki fogja feljelenteni, ha nem tapsolna. 

A nagybátyám, dr. Szederkényi József a debreceni kórházban volt sebészorvos. Ebben a hiányos időszakban nem is az alma hiányzott leginkább, sokszor WC-papír se volt. Így aztán az orvosok a mellékhelyiségen papírvattát használtak, amit amúgy a sebeknél törlésre használták. Így a párt kiírta a WC ajtajára, hogy "aki papírvattát használ, az az ellenséggel paktál!" Jóska bácsi meg poénból odaírta alá, hogy "nem paktálok az ellenséggel, törlöm seggem a Szabad Néppel." Nem nyomozták ki, hogy ki írta ki, nem is tett senki feljelentést, sőt, 20-30 év múlva is még emlékeztek erre a történetre a régióban, de ha elkapták volna, akkor akár a recski kényszermunkatáborba is bezárták volna. Ugyanis a Szabad Nép a párt napilapja volt és a címlapon mindig Rákosi Mátyás fényképe volt látható.

Apámat 1951-ben áthelyezték civil vonalra a tanácsok pénzügyi megerősítésére, így már nem egyenruhás finánc volt. Innen '52-ben Paksra helyezték. Mi (én, édesanyám és az öcsém) viszont Baktalórántházán maradtunk, mert akkoriban a mi átköltözésünket nem engedélyezték. Ehhez a párt hozzájárulása volt szükség, amit 1 év múlva kaptuk meg. Amint meglett az engedély, a tanévet megszakítva azonnal Paksra költöztünk. Ott már nem volt kenyérjegyrendszer, de még mindig hatalmas hiány volt mindenből. 

Az élelem 1957-től lett csak stabil, de a Kádár-rendszer se volt sokkal enyhébb. Volt étel, néha el lehetett menni külföldre is, de ugyanúgy diktatúra és elnyomás uralkodott az országban."

Ennyit szerettem volna leírni nagypapám emlékeiből. A történteket a nagypapám mesélte el nekünk, remélem, érdekes volt így megismerni őket. Néha jónak tűnik a kommunista eszme, de tényleg nem szabad elfelejteni, hogy a kommunizmus következményében több, mint százmillió ember hunyt el. Őrájuk kell emlékeznünk, hogy ne ismétlődhessen meg soha többé az, amit a szélsőséges ideológiák okoztak a huszadik században. 

EZEKET IS AJÁNLJUK!

A világ érdekes. Kövesd a Konstans oldalát a Facebookon is!

Közzétette: Konstans – 2021. szeptember 1., szerda

Tetszett? Támogasd a diákújságírást megosztással vagy feliratkozással!