Milyen volt az aznapi New York? Hogyan képzeljük el?
Paradoxikus. 5 kilométerre tőlünk összeomlóban voltak felhőkarcolók, mi pedig ebédeltünk, nyugalomban. A tenni vágyás ott volt persze
mindenkiben, én harmadnapra be is mehettem, mert a lakcímem a lezárt területre
szólt. Harmadnapra már az 1-es, 2-es, 3-as, 5-ös és a 7-es tornyok is
felrobbantak, sokat fel is kellett robbantani, hogy ne legyen nagyobb baj.
Háborús zónává vált a nyugati világ központja. Októberig dőltek le
vagy robbantak fel az épületek, melyek veszélyt jelentettek. Harci helikopterek, repülők zúgtak egész nap a város felett, hogy biztosítsák a légteret, amit akkorra már nem is kellett volna. Feldolgozhatatlan, csak ismételni tudom
magamat.
A nagy tornyok alatt, mellett rengeteg sebesült volt, több száz katasztrófaelhárító
dolgozott. Találkozott a környéken túlélővel?
Másnap megállt az úton egy tűzoltóautó, soha nem fogom
elfelejteni. Akkor a tűzoltók igazi hősök voltak, egy helyi tűzoltót hősként
ünnepelt mindenki. Miután megállt, kiszállt belőle egy srác. Tiszta por volt az
arca, sérülések, karcolások, égésnyomok, törmelék borította a ruháját, az egész
testét. Mindenki megállt a forgalmas, nyüzsgő utcában. Rögtön odamentünk
segíteni. Ő könnyekkel a szemében kérdezte, hogy merre van a legközelebbi
templom. Elkísértem őt a közelben lévő templomhoz, csöndben lépkedtünk egymás mellett, egy szót sem kérdeztem tőle. Sírt. Akkor mi még nem tudtuk, hogy
milyen borzalmon mentek sokan keresztül. Ami nagyon megható
volt, hogy New York-ban, az elidegenedés városában akkor mindenki megállt és
segíteni akart.