Pongrátz Andrással, a híres Pongrátz-fivérek legfiatalabbikával, '56-os szabadságharcossal beszélgettünk váci látogatása alkalmából.

Mi vezetett személyesen ahhoz, hogy '56-ban az utcán harcolt fivéreivel?

Az, ami a bátyámmal és az édesapámmal történt. Az életünk olyan volt, hogy el sem tudjátok azt ma képzelni. 

Olyan volt, mintha a magyar népnek ez a sorsa lett volna, ami ellen nem tehettünk semmit.

Elviselhetetlenné vált, valamit kellett csinálni és tényleg kirobbant a forradalom. Egyszerre, az egész országban, nem csak Pesten. Szinte teljes volt az egység.

Milyen volt testközelből átélni azokat az eseményeket, amikről mi már tényleg csak tanulhatunk?

Átéltük, mert át kellett élnünk őket. Az volt az életünk. Az életünket jól mutatja, hogy 17 éves koromban egyik reggel még iskolába jártam, este pedig már a Sztálin-szobor lábát vágtam lángvágóval. Nem lehetett tovább tűrni a rendszert, nem volt hová hátrálnunk.

Miben jelent meg az összefogás a forradalom napjaiban?

Sokat mesélt történetem a határon való átjutásunk története. 3 napja menekültünk, árkon-bokron keresztül a testvéremmel. Az osztrák határ közelében a végkimerülés határán voltunk, a ruháink eláztak, a helyzetünk kilátástalan volt. Az éjjel egy tanyát pillantottunk meg, oda tévelyedtünk el. Az idegen család azonnal segített rajtunk. Az apuka levette a vizes ruháinkat, az anyuka vacsorát készített, saját ágyukba fektettek minket. Rögtön tudták, hogy mit akarunk és segítettek átjutni a határon, ami külön egy érdekes történet volt - ez a hozzáállás reprezentatív volt, az egész országban általánosan ez volt tapasztalható.

A rádió utolsó üzenetét mi is ismerjük. Segítségkérés, válasz nem érkezett. Hogy látja, miért nem érkezett segítség nyugatról?

Politikát végeztem Amerikában. Megértettem, hogy miért nem érkezhetett segítség onnan. Véleményem szerint azért, mert a forradalom pár nappal az elnökválasztás előtt volt, ilyen rövid idővel a választások előtt pedig egy hirtelen segítségnyújtás, váratlan esemény nem férhetett bele egyik oldalnak sem, mert kockázatos volt. Ismerve az amerikai életet, azt, hogy milyen nagy befolyása van a világnak az elnökválasztásra, belátom, hogy leginkább talán ezért nem érkezett segítség. Egyébként egy republikánus elnök volt akkor (Dwight D. Eisenhower - a szerk.), akit újra is választottak.

Mire emlékszik vissza a legszívesebben '56-ból?

A Sztálin-szobor ledöntésére, gondolom. Mivel én a harcokban nemigen vettem részt, mert a bátyjaim nem engedtek a tűzhöz közel, leginkább a harcosokat segítettem. Házról házra jártunk, barikádokat emeltünk, ha kellett, felderítettünk, de a harcoktól a legfiatalabbakat, így engem is igyekeztek távol tartani. Kilencen voltunk testérek, hatan vettünk részt a forradalomban, én voltam a legfiatalabb - nem volt kérdés, hogy nem fogok puskát. 

A Sztálin-szobor ledöntésénél viszont aktívan segédkeztem, lángvágót szereztünk, a csizma felett vágtuk át a hatalmas szobor lábait, mert a korábbi próbálkozásoknál használt kötelek elpattantak, s Sztálin meg se mozdult. 

Ez volt az első mozzanata a forradalomnak számomra.

Látható volt előre, hogy november 4-én visszatérnek a szovjetek?

Az égvilágon semmi előjele nem volt annak, hogy visszajönnek. Csak aznap szembesültünk a hatalmas túlerővel, azzal, hogy Budapestet hogyan rombolják, hogy milyen irdatlan erővel jönnek vissza. Akkor láttuk, hogy nincs értelme a további harcnak, azt követően kezdtünk el bujkálni majd menekülni.

Most hallok olyan információkat, hogy talán nem is mentek ki az országból a szovjetek, hogy akkor a határnál gyülekeztek, indultak vissza - ezekről mi akkor semmit sem tudtunk. 

A forradalom győzelme után mi tényleg egymást ölelgettük az utcákon. Igazi örömmámor volt akkor, ismeretlen emberek borultak egymás nyakába. Azt hittük, hogy szabadok leszünk, hogy lehetünk szabadok.

Hogy látja, 1956-ra emlékeznek a tengerentúlon?

Nem mondhatom. A fiatalokat már rég nem érintette, gondolom, hogy itt-ott tanulják, de nem téma egyáltalán.

Milyen érzés volt visszatérni újra Magyarországra?

Kocsival jöttünk és amikor először beértünk az országba, megálltam egy benzinkúton. Egy fiatalember odajött hozzám, hogy kell-e segítség és 

nem tudtam megszólalni. Csak sírtam, könnyeztem. Ilyen érzés volt. 

1990 óta minden évben járok Magyarországon, csak 2 éve, a COVID miatt nem jöttem, de volt olyan év is, hogy négyszer is itt voltam.

Hogy látja, a magyarok őrzik még '56 tapasztalatát, emlékeit?

Igen, bár tudom, hogy az apák és a nagyapák nemigen beszéltek róla, mert nem volt szabad, de azért otthon csak-csak elmondták a véleményüket. A magyar nép tudja, hogy mi történt Magyarországon. Én is nagyon szívesen jövök és beszélek, elmondom nektek, hogy mi is történt.

Egy aktuálisabb kérdés: milyen volt a kapcsolata a nemrég elhunyt szabadságharcos Wittner Máriával?

Jól ismertük egymást, 1990 környékén a megválasztott Országgyűlés néhány tagjával együtt kijött hozzánk Amerikába, ahol nálunk vendégeskedett, sokat beszélgettünk '56-ról akkoriban. A temetésén is kinn voltam Dunakeszin. 

Mit tart 1956 legfontosabb üzenetének?

Azt, hogy legyünk büszkék arra, hogy mi, magyarok voltunk 1956-ban az elsők, akik kiütötték az első téglát a kommunizmus falából. 

#interjú

EZEKET IS AJÁNLJUK!