Recesszió: Három lecke a válságról Kohán Mátyással - 3. rész: következmények és kiutak

2022.10.26

Ez itt a Recesszió, a kibontakozó gazdasági világválsággal foglalkozó cikksorozatunk harmadik, lezáró része, melyben továbbra is Kohán Mátyás, a Mandiner újságírója beszélgetőpartnerünk.

Az előző részekben volt már szó

  • az infláció mögött húzódó okokról 
  • a gazdaság egyéb problémáiról
  • a háború következményeiről
  • és az állam válságkezelési lehetőségeiről is.

Korábbi cikkeinket itt és itt tudod visszaolvasni a témában, most viszont megyünk is tovább.

Az infláció miatt most több ágazatban is sokan követelnek rendkívüli béremelést, a nyugdíjak emelését, mert a pénz tényleg kevesebbet ér. Ha jól tudom, te nem osztod ezt az álláspontot. Miért?

Mivel az egyén szintjén az infláció az árak emelkedését jelenti, teljesen logikus, hogy egyénként mindenki a jövedelme növekedésében látja a megoldást. Bértárgyalásoknak, nyugdíjemeléseknek nyilvánvalóan inflációs környezetben is lenniük kell, de ebben a helyzetben kell csak igazán vigyázni arra, hogy ne engedjük kialakulni az ár-bér spirált: 

azt a jelenséget, hogy az infláció miatt a munkavállalók béremelést követelnek, melyet a munkáltatók úgy teljesítenek, hogy a megemelkedett bérköltséget ráterhelik termékeik árára, ezzel tovább tüzelik az inflációt, a munkavállalók pedig pár hónap múlva visszatérnek, hogy megint nőtt az infláció, megint bért kéne emelni. 

Ez a spirál az, ami éveken át magasan tudja tartani az inflációt. Latin-Amerika gazdaságain kiválóan látszik, hogy így az infláció évtizedeken át magas tud maradni, megakadályozza a kiszámítható, tervezhető fejlődést, és szegénységben, instabilitásban tartja a kontinens országait.

Mi lehet a megoldás?

Inflációs környezetben nem lehet ész nélkül bért emelni. Klasszikus infláció esetén - azaz akkor, amikor a pénz elértéktelenedését az okozza, hogy pénzből túlkínálat, áruból pedig elégtelen mennyiség van a piacon - nyilvánvalóan 

teljes őrültség a béremelés eszközéhez nyúlni, mert ha tovább növeljük a piacon forgó pénz mennyiségét, miközben az áruk mennyisége ugyanannyi marad, csak az áruk további drágulását és a pénz további elértéktelenedését érjük el. 

Ilyenkor az a feladat, hogy minél több pénzt kivonjunk a piacról, a befektetés, vásárlás helyett a megtakarítást ösztönözzük. Ehhez meg kell emelni a jegybanki alapkamatot, ami a megtakarítások hozamát növeli, így vonzóbbá teszi a megtakarítást; egyszersmind növeli a hitelek kamatait is, ezzel lassítja a hitelezést, kivonja a piacról azt a pénzt, amit hitelből vásárlásra vagy befektetésre fordítanánk. A kamatot addig kell magasan tartani, amíg a kereslet és a kínálat egyensúlyba nem kerül. Mivel Európában van klasszikus infláció is, ezt is csinálni kell.

Az európai infláció másik eleme ugyanakkor az energiaalapú infláció, ami valamelyest eltérő fellépést igényel. Ilyenkor az ország egésze kap egy magas energiaszámlát, amelyet különböző prioritások mentén el kell osztani a költségvetés, az energiát használó vállalatok és a lakossági fogyasztók között. 

Ha az a cél, hogy mindenki hozzájusson a szükséges energiához, de közben az infláció minél kisebb legyen, akkor a költségvetésnek a lehető legnagyobb mértékben át kell vállalnia a lakosság energiaszámláit, illetve támogatnia kell a vállalatokat az energiaintenzív iparágakban, hogy azoknak minél kevesebb pluszköltséget kelljen a vásárlóikra továbbhárítaniuk. 

Hogy a költségvetés ezt mennyire bírja, az attól függ, hogy mennyi minden másról hajlandó a politika és az állampolgárok az energiaszámla alacsonyan tartása érdekében lemondani; illetve attól, hogy az országnak mennyi devizája van egyáltalán, amiből energiát vásárolhat. De lehet cél az is, hogy minél nagyobb mértékben csökkenjen az ország energiafelhasználása - ha ez a cél, akkor a lehető leginkább át kell hárítani az energiaárakat a vállalati és lakossági fogyasztókra, ami brutális inflációt és életszínvonal-csökkenést jelent ugyan, de mindenki spórolni, modernizálni, alkalmazkodni kezd majd, így összességében csökken majd az ország energiaszámlája. Ennek viszont jelentős rizikója az, hogy az energiaintenzív iparágak elvándorolnak az országból, ami GDP-csökkenést, munkanélküliséget, általános gazdasági válságot hozhat. Minden kormány prioritásaitól és lehetőségeitől függ, melyik stratégiát választja, vagy miként ötvözi őket, kiket mennyire kompenzál.

Inflációs környezetben a bér- és nyugdíjemelés kapcsán alapvetően három szabályt kell betartani. Egyrészt: összességében arra kell törekedni, hogy kevesebb pénz legyen a piacon, hogy egyensúlyba kerüljön a kereslet és a kínálat, ezáltal megszűnjön az infláció - így mindenki semmiképpen nem kaphat az infláció mértékével arányos béremelést. 

Másrészt: ügyelni kell arra, hogy a túléléshez szükséges élelmiszert és energiát mindenki meg tudja vásárolni, így a minimálbért vagy a kisebb nyugdíjakat az inflációval arányosan kell emelni akár annak árán is, hogy az átlagbért vagy annál többet keresők bőven infláció alatti béremelést kapnak, vagy egyáltalán nem emelkedik a bérük az infláció ellenére sem. Nem véletlen az, hogy Magyarországon is az infláció mértékével arányosan korrigálják a nyugdíjakat, akár évente többször is. 

Harmadrészt: szigorúan ügyelni kell arra, hogy a legalacsonyabb jövedelmű rászorulókon kívül mindenki csak olyan béremelést kapjon, amit termelékenység-növekedéssel is alá lehet támasztani. Ha egy pincér tavaly egy óra alatt négy, idén viszont már hat vendéget tudott kiszolgálni, ha a technológiai fejlődés és a tapasztalatszerzés nyomán egy gyári munkás tavaly óránként négy, idén viszont már hat Audi-lökhárítót tud lefényezni, akkor nincs inflációnövelő hatása annak, ha idén akár 50 százalékos, messze infláció feletti béremelést kapnak, hiszen annyival több értéket is teremt a munkájuk. 

Termelékenység-növekedés nélkül ugyanakkor életveszélyes bért emelni, mert csodák nincsenek: a meg nem szolgált fizetésemelést rá kell majd terhelni a termék árára, így végső soron nem az életszínvonalat sikerül emelni vele, hanem az inflációt, mégpedig mindenkinek, beleértve azt a dolgozót is, aki éppen béremelést kapott.

Hosszútávon mi jelenthet kiutat az inflációból? Mi az, ami a fejünk felett most kicsit összecsapó hullámok elébe tud állni?

A klasszikus infláció kezelésének receptjét jól ismerik a nemzeti bankok, és az EKB kivételével, amely az eladósodott déli országokra tekintettel nem emelhet érdemben kamatot, csinálják is. Az infláció ezen komponensével év végéig vér és könnyek árán ugyan, de meg fog birkózni Európa.

A magyarországi infláció azon részére, amelyet a forint euróhoz képesti gyengülése okoz, cseppet sem meglepő módon a forint erősödése, vagy legalábbis stabilizálódása jelenthet csak megoldást: meg kell egyezni az Európai Unióval, devizatartalékot kell képezni, és annak segítségével meg kell tartani a forint erejét.

A legkeményebb dió az energiaalapú infláció leküzdése, mégpedig azért, mert erre a nemzeti bankoknak semmi ráhatásuk nincs, az inflációkezelés klasszikus eszközei az energiainfláció ellen hatástalanok. Ezen csak az segítene, ha sikerülne csökkenteni az energiaárakat. A magas energiaáraknak ugyanakkor nem gazdasági, hanem politikai oka van, így a megoldás is csak politikai lehet.

Egy kézenfekvő megoldást ajánlanak az oroszok: az Északi Áramlat 2 megnyitását (amin szerintük egyébként a két Északi Áramlat-vezetéket nemrégiben ért támadás ellenére lehetne gázt szállítani), valamint a szankciók eltörlését, melyért cserébe hajlandók lennének újból elindítani az általuk leállított gázszállítást. 

Ez bizonyára valóban élesen letörné a gázárakat, ugyanakkor az Oroszország meggyengítésében és a róla való leválásban eltökélt Nyugat-Európa számára elfogadhatatlan politikai ár. 

A szankciók eltörlése egyébként az olajárakat is csökkentené, Oroszországtól teljesen függetlenül.

Egy kisebb hatású, de valamelyest hatékony megoldás az európai áramtermelési rendszer racionalizálása lenne: a rengeteg karbantartás miatt álló francia atomerőmű mihamarabbi újraindítása, a politikai okokból leállított német atomerőművek ismételt rendszerbe állítása, valamint az áramár elválasztása a gázártól. Jelenleg ugyanis egész Európában a legdrágábban üzemelő erőművek, azaz a méregdrága gázt égető gázerőművek diktálják az áramárat annak ellenére is, hogy a megújuló energiát vagy az atomenergiát viszonylag konstans és annál jóval kedvezőbb áron termelik.

A legjobb megoldás természetesen az ukrajnai konszenzusos béke lenne, melynek keretében okafogyottá válna a Nyugat és Oroszország közötti gazdasági háború, el lehetne törölni a szankciókat, és helyreállhatna az európai-orosz energiatengely, s vele azok az energiaárak, amelyek Európa gazdasági növekedését az elmúlt harminc évben megalapozták. Egyet világosan látni kell: az európai-orosz energiatengelynél csak rosszabb megoldások vannak. 

Ha az orosz vezetékes gázt megpróbáljuk az Egyesült Államokból vagy bárhonnan máshonnan származó, hajón szállított cseppfolyós gázzal kiváltani, akkor örökre búcsút mondhatunk az európai gazdaságnak a jelenleg ismert formájában, 

mert a gázárak a legjobb esetben is a jelenlegi, irgalmatlanul magas árakon stabilizálódnának, ilyen árak mellett pedig egyáltalán nem éri meg Európában semmiféle energiaintenzív ipart üzemeltetni. 

Ezért Ukrajna békéjéért és az európai-orosz energiatengelyért egyszerre kell körmünk szakadtáig küzdeni, különben Európa számára az elszegényedést hozó energiainfláció már maga a jövő, aminek sosem lesz vége.

A cikksorozat előző részeit itt és itt lehet elolvasni. 

EZEKET IS AJÁNLJUK!

Tetszett? Támogasd a diákújságírást megosztással vagy feliratkozással!